Kedves Akárki!
Olyan sok mindenen mentem át mostanában, hogy néha azon csodálkozom, hogy még normális vagyok. 😀 Sokszor érzem azt, hogy sokan nem is gondolnák, hogy a fiatal testben egy kicsit sokkal öregebb lélek van. Néha olyan, mintha nem a saját életemet élném. Bár minden ember a saját sorsáért felelős és satöbbi, de gondolkodjunk el ezen kicsit mélyebben..
Egy kedves barátom szavai szoktak az eszembe jutni, amikor már tényleg felakarom adni. Mivel ő egy pap, neki jobban hiszek, mint magamnak. Egyszer azt mondta, ha nem akarna a Jó Isten próbára tenni, nem adna az életembe rossz dolgokat. Állítólag ezek a helyzetek tanítanak meg arra, hogy mindig tudjak helyesen cselekedni. Azt hiszem, eddig jól ment. Sokszor kételyek gyötörnek, hogy mi lett volna ha így, és mi lett volna ha úgy, másként döntök. Ha nem szívből döntök… Lassan olyanná edzettem magam -ami néha piszkosul jót tesz -hogy úgy érzem nincs lelkem. Illetve van, csak néha őrjítően tombol máskor pedig, csendben sírdogál, szóval ott legbelül talán a sok bántás és sok kudarc alatt valahol még él és valahol ugyanolyan naiv és hiszékeny, szeretet adni akaró és szeretetre vágyó kisember, mint mikor még nem lépett volna ki a világba.
Tudod, nem rég volt Pünkösd és én úgy érzem, hogy ha nehezen is, de talán eljön majd a Szent lélek hozzám is. Tudok majd szeretni megint… Csak idő kell hozzá. Sok-sok idő… És majd igyekszem jól beosztani, okosan tölteni, többet nevetni, és minden jó dolgot előszedni,amit elástam magamban. A saját lelkem polcain lassan-lassan rendeződnek a dolgok, és szívből remélem, hogy a saját másságomat (és Rád bízom mire gondolsz 😉 )megtanulom majd, elfogadni, megérteni és úgy vele élni, hogy szerethető legyek…
Száz szónak is egy a vége. Jól, tényleg csak a szíveddel látsz…
Angeleno 